1. rész
Hétfő:
Hétfő reggel 05:45-kor óracsörgésre ébredtem. Rohadék! Soha nem hagy aludni... a legszomorúbb, hogy minden este ÉN állítom be. Ilyenkor de szívesen kidobnám az ablakon. Vekkeregjen másnak!
Beletörődtem, hogy az óra csörögni fog, akármit csinálok, így hát fölkeltem. Kómásan elvánszorogtam a fürdőszobáig és a tükörbe nézést mellőztem. Nem vagyok kíváncsi a reggeli szétaludt, borzas hajamra és a karikás szememre. Megfésültem a "fejem", haraptam egy kis melegszendót és indultam is a suliba.
Mint minden reggel, most is útközben becsöngettem Timiékhez, mert gyütt szoktunk suliba menni. Bea nem gyalog jár, mert ő ahhoz messze lakik. Szóval megnyomtam a bejárati csengőt. A kulcs fordult a zárban, majd kinyílt. Timi anyukája állt előttem.
- Ó, szia Vanda! Mindjárt jön Timi, csak ma reggel egy kicsit elaludt - megfordult és bekiabált Timi szobájába - Tíííímíííííí! Öltözzél már! Vanda itt vár rád!!!
- Egy pillanat...- hangzott egy elfoglaltságot tükröző hang. Majd egy bombát tükröző hang. Ami szerencsére csak egy szekrény volt. Ugyanis egy hatalmas durranást hallottam Timi szobája felől. Odarohantam és a látványtól szinte sírva röhögtem! A földön egy csomó ruha, egy feldőlt ruhásszekrény és a ruhák között ülő Timi. Mindenhol ruhák borították és a fejére egy zokni volt ráesve. Kutatni kezdtem a táskámban a telóm után, hogy megörökítsem ezt a haláli pillanatot, de amikor megtaláltam kiverte a kezemből, hogy még véletlenül se tegyem. Szóval megindult a csajbunyó a cunami sújtotta szobában a ruhák között. A telómat Timi elásta valahova, hogy ne találjam meg. Én a telómért küzdöttem, ő meg azért, hogy egy ciki képpel legyen kevesebb.
Végül aztán Timi anyukája szólt ránk, hogy később öljük meg egymást, most inkább menjünk suliba. Uppsz... ez tényleg kiment a fejünkből... Fölkaptuk a táskánkat és rohantunk a buszhoz. Másképpen már nem érnénk be időben.
Kiléptünk az ajtón, majd megláttuk a buszt, amint épp bekanyarodott az utcába. A buszmegálló az utca végén van!!!
- Nyomás! - kiáltottam Timire. Minden erőnkből rohantunk. Én átugrottam egy feldőlt kukát, de Timi megbotlott benne. Felsegítettem és futottunk tovább. Ha elkésünk a suliból Várhegyi János Igazgató Úr (így hívatja magát a hólyagja) kicsaphat. Szerinte a diáknak nincs joga elkésni.
Túl messze vagyunk még a buszmegállótól!
- Fuss! - hallotam az előttem három méterre futó Timi hangját. Mindig is jobb futó volt, mint én. Megálltam, hogy kifújjam magam és a térdemre támaszkodtam... Már nincs esélyem elérni. Max Timinek.
A busznak kinyíltak az ajtajai... Timit már nem láttam... eltakarta a busz... Elérte!!! Ha csak egy kicsit futottam volna!... Már mindegy... A lényeg, hogy ő legalább megvan. Becsukódtak a busz ajtajai, majd elhajtott. Én meg ottmaradtam csalódottan, elkeseredetten.
Amikor felnéztem nem hittem a szememnek.Timi állt a buszmegállóban!!! Akkor most mi a franc van?! Nem úgy volt, hogy elérte?!
- Miért nem szálltál fel?! Elérted! Hülye vagy?! Beértél volna a suliba!
- Nem akartalak itthagyni. Mert a rohanás közben rájöttem, hogy ha én elmennék ezzel a busszal, te ittmaradnál egyedül. És lelkiismeret furdalásom lenne - lyan kedvesen mondta, és olyan... Barátian! Olyan barátian, aki tényleg hatalmas áldozatot hoz a másikért.
Elindultunk az üres utcán. A suli felé. Öt perccel nyolc előtt.
Tizenöt perccel később megláttuk a sulit. És onnan még öt perc, mire odaértünk. A lehető leghalkabban kinyitottuk az ajtót, hogy még észrevétlenül beslisszolhassunk az óránkra. Ha a Várhegyi észrevesz, laposra ver. Persze csak képletesen. Elsettenkedtünk a falig, majd a diri ajtaja előtt a sarkon vártunk egy kicsit, hogy nincs-e a közelben. Futólépésben elindultunk fel a lépcsőn az emeletre, közben folyamatosan lefelé neztünk a Várhegyi ajtaja felé. Futás közben beleütköztem valamibe. Vagy inkább valakibe! Először csak egy sörhasat láttam.
Aztán az egész Várhegyit!!!